Reggel kisétálok a piacra, be kell szereznem néhány egyszerű dolgot a konyhába. A mi falunkban keddenként van piac. A környező halászfalvakba ugyanazok az árusok járnak, csak más napokon. Hétfőn ott vannak, szerdán amott, pénteken megint máshol. Nem kell megbeszélniük, mindenki tudja, mikor hova megy. Az útvonalak összerakják a hetet, a napok egymásra következnek, mint a standok helyei az utcán.
Ugyanaz a zöldséges jelenik meg mindig, ugyanaz a ruhás, ugyanaz a fűszeres. A ponyvák más fényben feszülnek, a kövek másképp kopottak, de a mozdulatok ugyanazok. A dobozok ugyanúgy kerülnek le a furgonból, az asztalok ugyanazzal a csattanással nyílnak szét. A hangok is ismerősek, csak a visszhang változik. Ami itt kedden történik, az máshol hétfőn vagy csütörtökön.
Az utcán már előző estétől tilos parkolni. Reggelre eltűnnek az autók, és a helyüket lassan átveszik a hangok. Korán érkezem, néhány árus még csak a standját állítja, mások dobozokat bontanak, zsákokat húznak végig a kövön.
Leülök a bár teraszán egy kávéval, és onnan figyelem őket. Lenyűgöznek a rutinos mozdulatok, ahogy mérés nélkül tudják, mi hova kerül, ahogy a ponyva kifeszül, az asztal a helyére csúszik, és a semmiből egyszer csak lesz valami. Egy ponyvatartó rúd eldől, nagyot csörren a macskakövön. Egy pillanatra csend lesz, mindenki odanéz. Amikor látják, hogy nem történt semmi baj, senki nem szól semmit, mindenki folytatja a saját dolgát.
A standok gyorsan nőnek ki a földből. Összecsukható asztalok, kempingszékek, ponyvák, amelyek nem illenek egymáshoz színben.
Az árusok beszélnek. Nem egymással, mindenkivel. A hangjuk áthalad az utcán, megállít, visszahív. Nem kérdeznek, állítanak. Ez jó, ez friss, ez most olcsóbb, ez neked való. Az alkudozás játék, a számok ide-oda csúsznak, senki nem sértődik meg igazán. Nevetés szakítja félbe a mondatokat, gesztusok fejezik be őket.
Az emberek lassan haladnak. Megállnak, visszalépnek, újra megállnak. Senki nem siet, még az sem, akinek dolga lenne. Egy idős asszony végigtapogatja az összes barackot, majd vesz kettőt. Egy gyerek sír egy labda miatt, aztán elhallgat, amikor megkapja. Valaki hangosan magyarázza, miért nem kell neki semmi, majd vesz három dolgot.
Az utca ilyenkor nem út, hanem hely. Nem vezet sehová, csak megtelik.
Teresa tűnik fel széles mosollyal az arcán. Amióta a fia úgy döntött, hogy nem megy vissza Milánóba, minden találkozásunkból házasságközvetítést csinál. Nem érdekli, hogy tíz évvel idősebb vagyok, és az sem, hogy a fia és én kölcsönösen nem érdeklődünk egymás iránt.
Mire észbe kapok, már a környék legjobb óvodáiról és iskoláiról beszél.
– Teresa, szerintem csak vásároljunk – kerülöm ki a számomra fájdalmas témát.
Csak az élelmiszerek származnak helyi termelőktől. Egész guriga sajtok hevernek az asztalokon, hatalmas sonkák lógnak kampókon. A paradicsomok nem egyforma piros gömbök, mint az áruházak polcain, hanem mind más, némelyik repedt, némelyik laposabb. A cukkini néhol hibás, a répán még ott a föld, amit nem mostak le róla. Minden más olcsó, kínai vacak. Műanyag, színes, könnyű, felejthető.
A cicáknak két kókuszrost lábtörlőt veszek, azon szeretik élezni a karmaikat, a kaparófa csak amolyan dísz, ami jelzi, hogy ebben az otthonban macskák élnek. Egy kosárban cicajátékokat találok, megforgatok egy plüss egeret a kezemben, aztán visszateszem.
Már majdnem végigérek a piacon, amikor meglátom a fonalas standot. Nem nagy, talán észre sem venném, ha nem horgolnék. A fonalak katonás rendben sorakoznak egymás fölött, színek szerint rendezve. Indulnék tovább, de az idős asszony, aki a stand mögött ül, rám emeli a tekintetét.
Nem kérdez semmit. Lehajol a pult alá, majd három gombolyagot tesz elém.
– Ezeket vigye.
Meglepődve nézek rá.
– Miért pont ezeket?
Elmosolyodik.
– Mert magára vártak.
Nem próbál meggyőzni, nem magyaráz, már a következő vásárló felé fordul.
A három gombolyag ott marad előttem. Ugyanolyan pamutfonalak, mint a többi, mégis megveszem őket. Hazafelé végig a szatyor tetején fekszenek. Időnként rájuk pillantok, és magamban mosolygok. Micsoda különös asszony!
