Vakáció

A kert végében álló bunkinkban feküdtünk. A tücskök már zenéltek, a Nap utolsó fényei pedig vörösre festették a felhőket. Jancsi egyszer csak rám nézett, és megkérdezte:
– Mézi, meséljek neked valamit?
– Persze!
Jancsi elégedetten dorombolt, és elmesélte nekem azt a különös történetet a vakációs bőröndről.

Azon a napon történt, amikor Eszter felment a padlásra befőttesüvegekért, meggylekvárt és cseresznyebefőttet készített, ezért sok üvegre volt szüksége. Többször is megjárta a padlást és a konyhát, a lehajtható létrát pedig nyitva hagyta, mert nem tudta, kell-e még üveg, vagy éppen túl sokat hozott le. Azt azonban nem vette észre, hogy miközben az utolsó adag üveget vitte lefelé, Jancsi nesztelenül felsurrant a padlásra.
Odafent csend volt. A régi gerendák között porszemek lebegtek a beszűrődő napfényben. Jancsi kíváncsian körbejárt, megszaglászta a régi dobozokat, ládákat, felugrott a polcokra, és már épp készült kényelembe helyezni magát egy régi kosárban, amikor meghallott egy szomorú sóhajt.
– Jaj nekem…
– Ki van ott? – kérdezte Jancsi gyanakvóan, és felborzolta a farkát.
– Csak én, a bőrönd. Itt vagyok melletted.
– Mi a bajod? – letelepedett a bőrönd mellé, és a bundáját is visszarendezte.
– Nagyon régen utaztam – felelte a bőrönd. – Annyira régen, hogy már attól félek, elfelejtettem, milyen érzés úton lenni.
A bőrönd ezután mesélni kezdett a régi időkről, a vonatokról, hajókról és távoli helyekről.
Jancsi türelmesen végighallgatta. Amikor a bőrönd befejezte, egy darabig gondolkodott, majd diadalittasan elmosolyodott.
– Akkor ideje újra utazni!
– De hogyan?
– Bízd csak rám! Én tudok segíteni!
– Te? – csodálkozott a bőrönd.
– Persze. Én már sokszor jártam Szicílián.
A bőrönd zárjai izgatottan megkoccantak.
– Tényleg?
– Többször is. Láttam az Etnát, jártam tengerpartokon, régi városokban és hegyi ösvényeken. Ha szeretnéd, megmutatom neked az egyik kedvenc helyemet.
– Nagyon szeretném!
– Akkor előbb pakoljunk.
Jancsi elrakott néhányat a kedvenc alutasakosából, és melléjük tett egy zacskó jutalomfalatot is.
– Egy utazó mindig készül az útra.
– Milyen igaz – bólogatott a bőrönd.
Amikor minden a helyére került, a padlás lassan elhalványult körülöttük. A napfény egyre erősebb lett, a poros gerendák helyét vakító kék ég vette át. Amikor újra körülnéztek, már Szicílián álltak a tengerparton. Oliveri hosszú homokos strandján. A víz szinte ragyogott a napsütésben, a hullámok lágyan gördültek a partra, a távolban pedig a Tindari-fok emelkedett a magasba.
A bőrönd egyszer csak megállt.
– Jancsi… azok ott micsodák?
Jancsi mosolyogva követte a tekintetét.
Lent, a hegy alatt különös alakzatok rajzolódtak ki. A tengerből keskeny homoknyelv nyúlt előre, mögötte pedig több apró tó csillogott a napsütésben.
– Azok a Marinello-tavak – magyarázta Jancsi. – Néha olyanok, mintha a tenger rajzolta volna őket a homokba.
A bőrönd hosszasan nézte a kék és zöld színben csillogó tavakat.
– Ilyet még soha nem láttam.
– Minden alkalommal másképp néznek ki – mondta Jancsi. – A szél, a hullámok és az áramlatok folyton alakítják őket.
– Ez gyönyörű! – suttogta a bőrönd.
– Ugye? – mosolygott Jancsi.
– Most már értem, miért hoztál ide.
– És még csak most érkeztünk meg – kacsintott Jancsi.

Sokáig sétáltak a parton. A bőrönd összegyűjtött néhány különösen szép kagylót. Jancsi megmutatta neki a sekély vízben úszkáló apró halakat. Nézték a sirályokat, hallgatták a tengert. A bőrönd úgy forgolódott, mint egy kölyökcica, aki először lát havat.
– Most merre?
– Fel a katedrálishoz.
Elindultak a dombra vezető úton. Ahogy egyre magasabbra jutottak, a tenger egyre nagyobbnak látszott. Végül megérkeztek a híres katedrálishoz.
– Micsoda hely! – ámult a bőrönd.
– Sok történet rejtőzik errefelé. Mielőtt tovább mennénk, pihenjünk le itt egy kicsit, mert azt hiszem, ebédidőt jelzett a pocakom.
Előkerültek az alutasakos finomságok. A bőrönd ugyan nem evett, de örömmel figyelte, ahogy Jancsi jóízűen falatozik.

Miután Jancsi elfogyasztotta az ebédjét, egy kis jutalomfalatot is ropogtatott desszertként.
– Készen állsz a következő kalandra? – kérdezte.
– Még szép! – felelte a bőrönd.
A katedrálistól nem messze egy különleges hely felé indultak. Néhány perc séta után megérkeztek a régi görög színházhoz.
A bőrönd ámulva nézett körül.
– Ez is olyan régi, mint amilyennek látszik?
– Még régebbi – felelte Jancsi. – Több mint kétezer éve építették. Képzeld el, hány ember fordulhatott meg itt azóta!
Leültek a kőlépcsők egyikére. A színház mögött kéken ragyogott a tenger, a távolban pedig a hegyek rajzolódtak ki a napsütésben.
– Vajon milyen előadásokat láthattak itt? – tűnődött a bőrönd.
– Talán hősökről szóló történeteket. Vagy olyan utazókról, mint te.
A bőrönd erre büszkén kihúzta magát.
– Akkor én biztosan tapsoltam volna nekik.
– Most pedig induljunk tovább! A legszebb rész még hátravan.
A görög színháztól visszasétáltak a katedrális közelébe, majd rátértek az onnan induló ösvényre. Az út a sziklák között kanyargott, vadvirágok nőttek mindenütt, a szél rozmaring és kakukkfű illatát hozta.
Néha megálltak egy-egy kilátópontnál, a bőrönd ilyenkor mindig azt mondta:
– Ennél szebb már biztosan nincs.
Aztán jött a következő kanyar, és mindig volt még szebb.

Ahogy közeledett az este, leültek egy sziklára, alattuk a Hold fényében csillogott a tenger.
– Köszönöm – mondta halkan a bőrönd.
– Mit?
– Hogy újra utazó lehettem.
– Ez még csak a kezdet! – felelte izgatottan Jancsi.
A bőrönd erre olyan boldogan nevetett, hogy még a sirályok is felröppentek a közelből.
Eközben a konyhában Eszter végzett a befőzéssel. Maradt néhány üres üveg, visszavitte őket a padlásra. Amikor felért, meglepődve megállt. A tekintete a régi bőröndre tévedt. A fedele résnyire nyitva volt. Kíváncsian belenézett. Odabent Jancsi aludt összegömbölyödve. Eszter elmosolyodott. Leguggolt mellé, és gyengéden végigsimított a puha, fekete bundán.
– Jancsika, hát neked hogyan lett homokos a kis tappancsod?