Catania után kihaltnak tűnik az állomás, ahol le kell szállnom. A főtér felé indulok. Eszembe jut, hogy még be kell ugranom Teresához néhány dologért a vacsorához. Amikor megérkeztem ide, elsők között őt ismertem meg. Nála a vásárlások mindig beszélgetéssel kezdődnek, és azzal is zárulnak. Ebben az apró halászfaluban szezonon kívül nem lehet elbújni, láthatatlannak maradni. Én vagyok az egyetlen turista, de mivel hosszabb időre jöttem, már nem úgy kezelnek, mint egy átutazót. Furcsa átmenet vagyok helyi és idegen között. Abban biztos vagyok, ha két napig nem látnának, szólnának Luiginak, hogy nézzen rám, minden rendben van-e.
Teresa boltja afféle sarki fűszeres, amit férje halála óta egyedül vezet. Kissé zsúfolt, de mégis átlátható. Olyan hely, ahol minden kapható, ami a nagybevásárláskor valahogy lemaradt.
Amikor belépek, épp a könnyeit törölgeti egy szakadt papírzsebkendővel.
– Most beszéltem a fiammal – mondja, mielőtt kérdezhetnék. – Húsvétra hazajön.
– Ez csodálatos hír! – mondom neki mosolyogva és megkönnyebbülve. Teresa fia Milánóban dolgozik, és szinte csak ünnepekkor találkoznak.
– Azt mondta, meglepetése is lesz – teszi hozzá, és most már ő is mosolyog. – Talán egy lánnyal jön haza. A szobája készen áll. Mindig készen áll. Nem változtattam semmin. Ha ma este jönne, akkor is minden a helyén lenne.
Kimegyünk a bolt elé, ahol rekeszekben sorakoznak a zöldségek és gyümölcsök. A nap rájuk süt, az articsókák zöldje szinte világít. Olyan tökéletesek, hogy nem tudom levenni róluk a szemem. Túl szépek ahhoz, hogy megegyük őket, legszívesebben vázába tenném a tányér helyett. Paradicsomot válogat nekem. Forgatja őket a kezében, pedig nekem mind szépnek tűnik, de ő a szépek között is talál még szebbeket.
– Nagyon hiányzik – sóhajt egy nagyot. – Biztosan te is hiányzol otthonról.
– Ugyan, én nem hiányzom senkinek – válaszolom könnyedén, és legyintek.
– Hogy-hogy… Miért nem…? – néz rám aggódva, és maga sem tudja, pontosan mit kérdezzen. Abbahagyja a paradicsom válogatását, és együttérzően megfogja a kezem.
– Nem érdekes, így alakult – mosolygok rá bátorítóan. – Minden rendben van.
Ekkor feltűnik Luca az út túloldalán, a szokásos bohócjelmezében. Bekapcsolja a magnóját, felénk fordulva meghajol, majd egy túlzó mozdulatot tesz, amitől majdnem elveszíti az egyensúlyát.
– Egy napon majd én is ott fogok táncikálni mellette bohócnak öltözve, összeomolva – mondja Teresa, miközben Luca felé int.
Luca eközben pantomimezik. Egy láthatatlan falat tapogat, majd nekiütközik.
– Nem leszel bohóc – mondom halkan. – A te fiad elköltözött, nem eltiltották tőled. És különben is, nemsokára itt a húsvét.
Nem válaszol. Lucát nézi, aki elővesz egy piros labdát, feldobja, elkapja, újra feldobja. A labda egyszer kiesik a kezéből, elgurul a tér széléig. Nem fut utána, megvárja, amíg magától megáll.
– Tudom. Tudom én ezt. Nemsokára húsvét – mondja halkan.
Csak állunk ott hárman, a kihalt tér közepén, mintha mindannyian ugyanarra várnánk, de nem tudjuk, mire. Luca végül meghajol felénk. Mi tapsolunk, de nem sokáig, épp csak annyi ideig, hogy ne legyen teljesen hiábavaló a produkció.
Amikor hazaérek, a cicák jönnek elém. Jancsi nagyokat ásít, Mézi nyújtózkodik. Nem nehéz kitalálni, hogy mivel töltötték el az időt. Leguggolok eléjük, megsimogatom őket, és hálás vagyok, hogy nem kell húsvétig várnom rájuk.
Korábbi történetek:
1. Citromliget
2. Catania
