A kocsifelhajtón leállítom az autót, és hátrafordulok a cicákhoz.
– Kiscicák, megjöttünk! – mondom nekik nagy örömmel a hangomban. Ők kíváncsian felülnek a ketrecekben, és nagy szemekkel néznek körbe.
– Annyira édesek vagytok! Mindjárt kiszállhattok! – Kinyitom a házat, lámpát kapcsolok, és ellenőrzöm, hogy minden ablak zárva van-e. Már szürkület van és gyorsan sötétedik, ezért ma már nem engedem ki őket az ismeretlen kertbe. Először Jancsit veszem óvatosan a karomba, puszit nyomok a feje búbjára, megdicsérem, amiért ilyen ügyes cica volt, és leteszem a nappaliban. Mézikét is pontosan ugyanígy viszem be. Jancsi azonnal birtokba veszi a házat, fel-alá szaladgál, minden helyiségbe benéz, körbeszimatol, majd felugrik az ablakpárkányra, és elmélyülten bámulja azt a nagy kék valamit, ami a végtelenbe vezet. Mézi a konyha terrakotta kövén ül, felnéz rám bánatos szemekkel, és szinte hangtalanul, erőtlenül csak ennyit szól:
– Máú!
– Mézikém, most viccelsz, vagy komolyan mondod? – kérdezem, miközben leguggolok elé, és megsimogatom. Nem viccel. Nyilvánvaló, hogy a maga hét kilójával perceken belül éhen fog halni. Először a cicatálakat és a konzerveket hordom be a házba. A kis melák zavartalanul falatozni kezd, Jancsi továbbra is megbűvölten nézi a messzeséget, én pedig visszamegyek az autóhoz kipakolni. Mire az utolsó csomag is bekerül a házba, az este teljesen beborítja a citromligetet.
A kárpitozott bútorokat letakarom a magammal hozott plédekkel. Elrendezem a cicák fekhelyeit, amelyeken rajta van az otthonunk illata, és a saját szaguk is. Egy villámgyors zuhanyzás után vacsora nélkül fekszem le, akárcsak előző este. Későn érkeztünk meg a hotelbe, és addigra az étterem bezárt. De ma sem vágyom másra, csak arra, hogy végre aludjak egy jó nagyot.
Reggel a zsibbadt lábam és a beállt derekam ébreszt fel. A lábamon egy fekete folt terpeszkedik, a derekam pedig egy hatalmas, vörös test miatt került ilyen állapotba az éjszaka során.
– Lefelé! Mind a kettő lefelé! Nyomás, nyomás! – még tapsolok is néhányat, hogy komolyan vegyenek. Erre épp csak kinyitják a szemüket, megvetően végigmérnek, és már aludnának is vissza.
– Komolyan mondtam! Ki az ágyból! – talpra állítom mindkét cicát, és letessékelem őket az ágyról.
– Azért mert üdültök, a házirend ugyanaz, mint otthon – mondom megbocsátó, szelíd hangon.
A kávémmal kimegyek a teraszra. Mögöttem a több hektárnyi citromfa az Etnával, előttem a végtelen tenger a kelő Nappal, mellettem pedig a cicák elégedetten mossák le a bajszukról a reggeli szószost. Ritka luxus ez, még akkor is, ha a víz nem iható, fával kell fűtenem, és akadozik a térerő.
Luigi bekészített két hatos csomag ásványvizet, egy nagy tál gyümölcsöt, és annyi tűzifát aprított, ami akár két szezonra is elég lenne. Azt mondta, hogy elvileg nincs baja a víznek, de nagyon régi vezetékeken érkezik a házba, ezért a biztonság kedvéért a csapvizet csak fürdéshez és mosogatáshoz használjam.
A kabátomat a pizsamámra veszem fel, és mezítláb bújok a bakancsomba.
– Cicák, gyertek! Nézzünk szét! – Jancsi megy elöl, olyan magabiztosan, mint aki úgy ismeri a járást, mint a mancsát. Mézi közvetlenül mellettem lépked, és időnként rám néz egy kis bátorításért. Elkanyarodunk a hosszú bevezető úton, és a ház eltűnik a fák mögött.
