A múltkori kiránduláson megbüntettek, mert rossz helyen parkoltam. Aznap viszont nem lehetett befizetni, így most újra el kell jönnöm – közel egy órát autózom csak azért, hogy rendezzem.
A rendőrség épülete kívülről meglepően patinás. Vastag kőfalak, magas, íves ablakok, kifakult spaletták – inkább tűnik díszletnek egy régi filmhez vagy elfelejtett palazzónak, mint rendőrségnek. Az ember elsőre el sem hinné, hogy ide kell bemenni egy büntetést befizetni. Gondozott kert veszi körül, és olyan csend van, hogy szinte hallani lehet a pillangók szárnycsapását. Bent még ennél is nagyobb a csend. Nincs senki, csak egy tiszt ül az üveg mögött, és úgy néz fel, mint akit megsértettek azzal, hogy megzavarják a semmittevésében. Amikor előveszem a büntetőcédulát, láthatóan megenyhül, és belekezd az adminisztrációba.
A pultnál állva feltűnik, milyen szép kőből van. A tiszt egy könyvbe beleírja a nevemet, és amikor feláll, hogy valamiért hátramenjen, kihasználom az alkalmat és lefotózom. Bekerültem a szicíliai bűnügyi nyilvántartásba (nyilván nem, de ezzel szórakoztatom magam), ez sokkal menőbb, mint a fába vésni, hogy “Itt jártam”.
Amikor kijövök az épületből, az útpadkának támasztva meglátok egy ugyanolyan kőlapot, mint amilyen a pult. Ugyanaz az anyag, ugyanaz a szín, csak ennek le van törve az egyik sarka. Ott áll félretolva, mintha már senkinek nem lenne rá szüksége. Visszamegyek, és megkérdezem, elvihetem-e. A tiszt zavarba jön, de mosolyogva igennel felel.
Miközben lépkedek az autómhoz – az egyik vállamról épp készül lecsúszni a táskám, a másik kezemben ügyetlenül szorongatom a hosszú kőlapot – megcsörren a telefonom a hátsó zsebemben. A legjobbkor. Valahogy sikerül elővennem anélkül, hogy bármit elejtenék.
A kijelzőn Francesco neve virít. Fenyegetően. Belefagyok a mozdulatba, és dermedten bámulom a nevet. Nem fogadom, és nem is utasítom el a hívást. Csak megvárom, amíg a telefon elhallgat. Az időzítés zseniális. Ez az ember tényleg akkor hív, amikor éppen a rendőrségről sétálok ki?
Visszacsúsztatom a telefont a zsebembe, és az autómhoz lépek. Szerencsére nem kell előbányászni a kulcsot a táskám mélyéről, elég, ha az autó közelében van, és gombnyomásra nyílik a csomagtartó. Lassan, óvatosan emelem be a kőlapot. Mielőtt lecsukom az ajtót, még néhány pillanatig nézem.
Sírkövem legalább már van – vonom meg a vállam, és beülök a kocsiba.
Tehetetlenül a kormányra hajtom a fejem. Ekkor megszólal a duda. Ijedten felkapom a fejem, és látom, hogy egy közelben álló rendőr rám néz, majd elindul felém. Gyorsan intek neki, hogy minden rendben. Jön a megvilágosító gondolat: nem tudom, mennyi az esély rá, hogy pont arra megy, amerre én, de úgy döntök, követem. Ez biztonságos megoldásnak tűnik.
Nem feltűnően, de azért ott maradok mögötte. Két utcányit megyünk, amikor megáll, és leparkol egy bár előtt.
– Ez most komoly? Tényleg? Kösz a semmit, Biztos Úr!
Végül visszaérek a falumba, de nem megyek egyből haza. Rendelek egy kávét, a kávézó teraszán iszom meg. Kell egy kis idő, hogy megbizonyosodjak róla, senki nem követett.
Körülöttem a kisváros a pünkösdre készül. A templomot díszítik, virágok kerülnek a kapuk fölé. Valaki Teresánál vásárol, papírzacskók zörögnek a kezében. Az utcákon ismerős ritmusban zajlik az élet: beszélgetések moraja, nyitott ablakokon kiszűrődő edénycsörgés, az ünnep előtti készülődés apró zajai. Egy idős férfi székeket pakol a tér szélén. Két gyerek színes szalagokat húz végig a korláton. Grillezett hús és friss sütemény illata keveredik a levegőben.
Annyira belemerülök ebbe a nyugodt, szicíliai ritmusba, hogy észre sem veszem, hogy eltűnt belőlem a feszültség.
Korábbi történetek:
1. Citromliget
2. Catania
3. Húsvét
4. Tavasz
