Nem vagyok vegán, mert hordok bőrcipőt és húsevő a macskám. Amikor vega voltam, nem voltam igazán vega sem, mert ettem halat. Ami biztos, hogy autoimmun vagyok. És hogy szerelmes Olaszországba. E kettőnek a szerelemgyereke ez a blog.
A történetek nem időrendben követik egymást, de az én fejemben a saját életem nyilván egy egységes sztori, ami neked nem nagy segítség, de remélem, hogy nem foglak teljesen összezavarni. Egy kis összefoglaló, pikkelysömörös vagyok, hosszú utat tettem meg az önutálat végtelenül egyszerű útján, míg végül eljutottam addig, hogy éjszakákat nem aludtam, annyira viszketett az egész testem. Az önutálaton kívül persze egyéb tényezők is jelen voltak, de minden belőlem fakadt.
Azzal kezdtem, hogy nem vagyok teljes mértékben vegán (nagyjából a fent említett két ok miatt), az étkezésem viszont az. De nem fogok hazudni sem magamnak, sem neked, hogy az vagyok, aki nem. Nem okoz lelkiismeret-furdalást, hogy önmagam miatt lettem vegán, és nem az állatokért (az állatok miatt voltam vega). A pikkelysömör többek között éppen az önszeretet, önelfogadás, önbecsülés hiányát mutatja. Én pedig gondoltam egy merészet, és úgy döntöttem, hogy szeretem magam annyira, hogy meggyógyuljak. Az étrendemből kiiktattam minden állati eredetű élelmiszert. A vegánságom az okoktól függetlenül is pont ugyanolyan hatással van a Földre. Természetesen nagyon sok lelki munka is kellett (és kell ma is), mert nem gyógyul meg senki pusztán attól, hogy többé nem eszik spenótos-ricottás cannellonit.
Nem foglak győzködni, hogy legyél vegán. Álszent dolog lenne tőlem, miközben több kiló parmezánt ettem meg életem során, és valljuk be, a tiramisut sem azért faltam, hogy megadjam a szervezetem számára a szükséges vitaminokat. Én csak mesélek, te pedig döntesz belátásod szerint. Az egyik kedvenc mondásommal zárom soraimat. Addig nem változtatsz, amíg nem fáj (vagy viszket) eléggé.