A központi pályaudvaron szállok le a vonatról, és a buszállások között kóválygok. Kettő dologra szeretnék rájönni: melyik buszra kell felszállnom, és hol tudok jegyet venni. Előveszem a telefonomat, talán az interneten választ találok a kérdéseimre. Ekkor egy férfi lép mellém, és megkérdezi, hogy tud-e segíteni. Mutatom neki az iroda nevét és címét a telefon képernyőjén, remélve, hogy tudja, melyik járat visz oda. Ő az autójára mutat azzal, hogy szívesen elvisz. Valami azt súgja, hogy tudja a választ, de nyilván nem információt, hanem szolgáltatást árul. A fuvardíjat előre megmondja, és előre el is kéri. Az összeg a lélektani határon mozog. Ha egy euróval is magasabb lenne, visszautasítanám. Ügyes. Amíg a kocsihoz sétálunk, átnyújtja a névjegykártyáját. Úgy tartja felém, mintha ez a kis papírdarab bármire is garancia lenne. A nadrágom hátsó zsebébe csúsztatom, és beülök jobb hátra.
– Akkor az Álomházakhoz? – kérdezi, én pedig bólintok. Többet nem is beszélünk egymással. A rádiót átkapcsolja zenéről hírekre. A sportrovat közben többször a kormányra csap a tenyerével. Én a várost figyelem az autó ablaküvegén keresztül. Szürke, romos házak és szeméthegyek között haladunk, a falfirkák, kitört ablakok látványa nyugtalanná tesz. Csak néhány ember lézeng dologtalanul az utcákon, ápolatlan külsejükkel tovább fokozzák bennem ezt az érzést. Már megint mire vállalkoztam? – teszem fel magamban a kérdést. Legalább van egy névjegykártyám, remélhetőleg valódi adatokkal, arra az esetre, ha… De nem tudom befejezni a gondolatmenetemet, mert Giorgio, vagy akárhogy is hívják, jelzi, hogy megérkeztünk. Ettől féltem. Nem hagytuk magunk mögött a városnak ezt a leharcolt negyedét, sőt, a kellős közepén álltunk meg. Nincs itt semmi félreértés, semmi tévedés. A cégéren stimmel a logó és a név, stimmel az utca és a házszám is. Az ajtóra akasztott “Nyitva”-tábla sem ad menekülőutat. Nincs más választásom, bemegyek. Néha még magyarul is keverem a húzni-t a tolni-val, most mégis azonnal megtalálom a helyes irányt. Ez ad egy kis magabiztosságot.
Az iroda akkora, hogy épp elfér benne egy íróasztal, kettő szék, és egy polcos szekrény, amelyen gyanúsan szellősen állnak az irattartók. Ahogy belépek, egy férfi néz fel rám meglepett arccal.
– Jó napot! Francescót keresem! – sikerül a természetes hangomon megszólalnom.
– Ő elment.
– Mikor jön vissza?
– Valószínűleg soha.
– Soha? Felmondott? – kérdezem naivan.
– Fogalmazzunk úgy, hogy forró lett a talaj a lába alatt. – Az arcán megjelenő félmosoly arra int, hogy ne kérdezzek többet. Néha okosabb nem tudni, így is egyszerre öt különböző maffiatörténet kezd el futni a fejemben egymásra licitálva.
– Miért keresi? Házat szeretne venni?
– Nem, nem. Nem érdekes. – mondom sietve, miközben nyitom az ajtót. A hátsó zsebemhez nyúlok, de félbemarad a mozdulat, amikor meglátom, hogy Giorgio még itt van. Az autó mellé lépek, és megkérdezem, hogy elvinne-e a központba.
– Az elefántszoborhoz – pontosítok. Az összes fogával vigyorog rám, és teljesen zavarban vagyok, mert az egész lénye azt sugározza, hogy egy lépéssel előttem jár. Azzal az egy lépéssel, ami nekem is mindjárt leesik.
– Rám vártál? – kérdezem bizonytalanul, erre ő válaszként csak vigyorog tovább diadalittasan.
– Nézz körbe! – a kezével körbe-körbe hadonászik a leengedett ablakon keresztül – Szállj be!
– Köszönöm! Mennyi lesz a díj?
– Ajándék.
A katedrális melletti mellékutcába érkezünk. Amikor kiszállok, már a következő utas után néz. Az elefánt körül folyamatos a mozgás. Csoportok állnak meg, majd indulnak tovább, mintha láthatatlan jelre váltanák egymást. Valaki pózol, valaki instruál, más csak nézi, hogyan készül a kép. A kávézók teraszain poharak csörrennek, a beszélgetések összeolvadnak. Rendelek én is egy kávét. Amíg készül, a pultban sorakozó süteményeket nézem. Itt is lehet kapni azt a fajtát, ami úgy néz ki, mint egy női kebel. A tetején egy szem cseresznye a mellbimbó. Ez az első hely, ahol nem cassatának hívják, hanem annak, ami: minni di Sant’Agata vagyis Szent Ágota halmai. Nem időzöm hosszan a kávém mellett, gyorsan megiszom, és a halpiac felé indulok el.
A nevetés helyét hangos kiabálás veszi át, a kávéillatot felváltja a sűrű halszag. Itt hűvösebb van, a teret árnyékban tartják a környező házak, és nedves a kő. Az asztalok mögött férfiak állnak, bárddal, hatalmas késekkel dolgoznak. Jeget hordanak, és ládákat pakolnak.
A cicáknak ez maga lenne a földi paradicsom. Jancsi valószínűleg egy kardhalat vadászna le, kardjánál fogva. Mézi pedig – a praktikum jegyében – egy fogyasztásra kész tonhalszelet mellett döntene.
A halpiacon nem csak nézelődnek. Vannak, akik alkudoznak, mások listával érkeznek. A turisták fényképeznek, a helyiek csomagoltatnak. Itt bármit be lehet szerezni, ami nincs kirakva az asztalokra, az nincs a tengerben sem. A halpiac végén jobbra kanyarodom, ahol a bárok, kifőzdék és pizzériák ritmusát időről időre megszakítják az utcára húzott asztalok. Zöldségek, gyümölcsök, fűszerek állnak rendezett halmokban. A kartonlapokra vastag filccel írt árak mellett mindenhol ott áll ugyanaz a szó: szicíliai. Nem veszek semmit, csak belelassulok a tömegbe. Hagyom, hogy vigyen tovább az utca a fejem fölött kifeszített, a közösségi médiából jól ismert színes ernyők alatt. Készítek én is néhány fotót, csak a rend kedvéért. A pagodakarfiolból emelt piramis látványa után a szemem ebédidőt jelez a gyomromnak. Visszakanyarodom a halpiachoz, és a szomszédos étterem étlapját olvasom a bejáratnál. A pincér kedvesen invitál. A félig nyitott teraszon ösztönösen ahhoz az asztalhoz ülök, ahová odasüt a Nap. Caponatát és paradicsomos tésztát választok, mellé salátát rendelek. Amikor kihozzák a második fogást, a piacon már pakolnak. Az árusok gyorsan és hatékonyan dolgoznak, ládák tűnnek el, ponyvák csukódnak össze. A zaj fokozatosan elhalkul. Amikor felállok, a tér tökéletesen tiszta, én pedig nehezebbnek érzem magam.
Úgy döntök, hogy taxival megyek vissza az állomásra. A sofőr ugyanazt az összeget mondja, mint Giorgio az irodáig. Szóval nem nagyvonalú volt, hanem rutinos. A vonatra az utolsó pillanatban szállok fel, mielőtt indulna. A bejáratnál kettő rendőr igazoltatott. Valóban én voltam a mai napon a leggyanúsabb személy.
Korábbi történet:
Citromliget
