A reggel még csendes. A ház mögötti kis ösvényen indulok el Jancsival, ma ő az egyetlen, aki hajlandó együttműködni. Mézi már túl van a reggelin, és a világ összes problémáját megoldotta egy alapos pocakmosással, majd visszafeküdt aludni, mintha az élet nem tartogatna ennél fontosabb feladatot.
A tél itt sosem igazán tél, de a tavasz így is érezhetően különbözik tőle. Egyszer csak azon kapod magad, hogy nem húzod össze a kabátodat. Aztán azon, hogy már nem is veszed fel. Aztán azon, hogy nem is hiányzik.
A sziget talán tavasszal van a legjobb formájában. A domboldalak kizöldülnek, a fák virágba borulnak, és a levegőben megjelenik az a semmihez sem fogható illat, ami sokáig az ember orrában marad. A citrusfák ágai között megjelennek az első friss hajtások, a fák alatt virágok világítanak sárgán.
A helyiek közben készülnek a primavera ünneplésére. A télire bezárt kávézók, bárok, kis boltok sorra nyitnak ki, mintha valaki végigmenne a szigeten, és egyenként felkapcsolná a villanyokat. A kávézók teraszai újra megtelnek, a székeket már nem csak kiteszik, hanem használják is. A turisták is megérkeznek, de még nem sokan. Épp annyian, hogy észre lehessen venni őket, de ne vegyék át az irányítást.
A városok kicsit hangosabbak lesznek, a parkolás kicsit nehezebb, az utcák kicsit zsúfoltabbak. A parton egyre többen sétálnak, néhányan már le is ülnek a homokba.
A tavasz nem egy külön esemény, hanem egy átmenet, ami közben minden működésbe lép.
Most minden ideális és harmonikus, és azt szeretném, ha örökre így maradna. De néhány hét, és ez az egész eltűnik. Több lesz az ember, több a zaj, több a mozgás. A sziget majd átvált egy másik ritmusra, gyorsabbra, hangosabbra. Most viszont még nem, de ha nem figyelsz, el is múlik, anélkül, hogy igazán megtörtént volna.
