A kezdetek
Mézike 6 éves volt, amikor az utcára került. Az addigi „gazdái” elköltöztek, őt pedig egyszerűen csak kidobták, mint egy feleslegessé vált bútordarabot. Két telet élt túl az utcán, mígnem találkozott a jótündérével, aki végre segítséget kért neki.
Fülatkától szenvedett, annyira vakarta a füleit, hogy azok teljesen deformálódtak, ugyanaz a jelenség, mint a birkózóknál a karfiolfül. A mintavételek során kiderült, hogy az atkák mellett gomba és egyéb kórokozók is elszaporodtak a hallójárataiban.
Három hónapon át minden reggel és este tisztítottuk a füleit. Kapott gyógyszereket, különféle fülcseppeket, de az ismételt mintavétel nem mutatott javulást. A deformált, duzzadt fülcimpák miatt nem tudtak szellőzni és így gyógyulni sem a fülei. Egy olyan zárt rendszer jött létre, ami ideális környezet a gombáknak és más kórokozóknak, ezért az orvos az amputációt javasolta.
Sajnos ezzel nem volt vége
A műtét után úgy tűnt, minden rendben lesz. A sebek szépen gyógyultak, eltűntek az atkák, a fertőzés megszűnt, sőt már a szőr is visszanőtt a kis buci fején. Aztán jött az, amitől a legjobban tartottunk. Mézi nem evett, csak gubbasztott, és vér szivárgott az egyik füléből.
Azonnal állatorvoshoz rohantam vele. Kapott infúziót, gyógyszereket, de kiderült, hogy sürgősen koponya-CT-re van szükség. A környékünkön ilyen vizsgálatot nem végeznek, így Budapestre vittem. A vizsgálat kimutatta, hogy polip nőtt a fülében.
Rögtön ajánlatot is kaptunk a műtétre, ami alig haladta meg a 300 ezer forintot, a 150 ezres CT-vizsgálat költségén felül. Az ember esze megáll, komolyan. Villámgyorsan kerestem egy másik állatkórházat, ahol ugyanazt a beavatkozást feleannyiért vállalták, kiváló szakértelemmel.
Ezúton is szeretném megköszönni mindenkinek, aki támogatta Mézike gyógyulását. Hálás vagyok mindazoknak, akik bármilyen módon hozzájárultak ahhoz, hogy újra boldog cica lehessen.
A polip valószínűleg azért alakult ki, mert Mézi füle hosszú ideig gyulladásban volt az elhanyagolt fertőzések miatt. Az emberi felelőtlenség következménye lett egy több évnyi szenvedés, majd hosszú kezeléssorozat, fülamputáció, végül hallójárat-eltávolítás – mindez olyan betegség miatt, ami megelőzhető, vagy ha időben orvoshoz kerül a cica, akkor néhány hét alatt fülcseppel gyógyítható.
Napjainkban
Eredetileg az volt a terv, hogy ha felépül, új gazdit keresünk neki. De fél évig mellette voltam, ápoltam, aggódtam érte, orvoshoz vittem – és közben megszerettük egymást. Belehaltam volna, ha megint rossz helyre kerül. Úgy döntöttem, a nevemre veszem. Ő most már örökre Miller Mézi.
Mostanra egy 10 éves, bölcs, pufi úr lett, aki a cukiságával minden nap elvarázsol. Egy éve él velünk, és szerencsére Jancsival, a másik cicánkkal is remekül kijön. Nincsenek fülei, félig süket, de számomra így is tökéletes, nagyon szeretem. És azt hiszem, ő is engem.
Egy este néztem, ahogy békésen alszik, és a következő gondolatok születtek bennem:
Miért kellene halottnak lenned?
Dorombolsz és dagasztasz. Játszol, és játszanak veled. Kéred a simogatást, és meg is kapod. Bújsz, és ölelnek. Szeretsz, és szeretnek.
Vagyis élsz.
Akkor miért kellene halottnak lenned?
Nincs mit tenni
Tudjuk, ki tette ki az utcára. Tudjuk, hogy azóta már van új cicája. Azt pedig csak remélni tudjuk, hogy az a cica nem jut hasonló sorsra.
A régi „gazda” Facebook-oldalán még ott vannak Méziről a kiskori képek, alatta a #édicica és más kedves hashtagek. A saját profilképe alól viszont hiányolom a #állatkínzó és #állatelhagyó címkéket, de nyilván az ilyesmivel nem dicsekszik az „ember”.
Nincs mit tenni. Nem lehet felelősségre vonni. Nem lehet benyújtani a számlát. Nem lehet megakadályozni, hogy az új cicája is az utcán végezze.
Akik pedig tehetnének valamit, szokás szerint nem tesznek semmit.
2025. május 27.