A meddőségi klinikáról érkezem haza kezemben a papírral, nem sikerült. A teraszon kettő idegen fekete kiscica játszik. Odafenn nagyon humoros kedvükben vannak, de az üzenet egyértelmű, macska való nekem, nem gyerek. Kettő embriót ültettek be, amiből lett kettő macska. Hurrá!
A bátrabb – vagy talán az éhesebb – leül a teraszajtó elé, és addig nyávog, amíg tudomást nem veszek róla. Megkínálom sült harcsával.
Másnap reggel orvoshoz viszem, a kapott információkkal kör-e-mailt küldök. Fél éves, egészséges kandúr. Négy nappal később elviszik. Sírok.
Négy nappal később visszahozzák. Sírok. Örömömben. Kézzel tapintható a boldogság, ahogy ez a kis jószág (olvasd z nélkül) végigmegy a házon egyenesen a konyhába.
A lombik teljesen szétcincálta a lelkemet, vannak olyan reggelek, amikor csak azért vagyok képes kikászálódni az ágyból, mert a cicának szüksége van a gondoskodásra. Nem egyértelmű, hogy ki mentett meg kit.
Ha cicát találsz az ajtódban, valójában ő talált rád, és valószínűleg kölcsönösen szükségetek van egymásra. Küzdhetsz ellene, de ha másodjára is nálad köt ki, fogadd el a sorsod! Én elfogadtam.