Egy kosár mélyén várakozott, volt már mindene: kettő füle, zöld cipős, hosszú lábai, karjai, gömbölyű feje és ölelésre vágyó, puha teste, mégsem volt egész.
Körülötte jött a tavasz, rügyezni kezdtek a fák, a levegő illatos lett, a gyerekek tojásokat festettek. Az ablak előtt a nárciszok hajladoztak, az utcán pedig illatos volt a frissen nyírt fű. A nyuszi figyelte a világot, de még mindig csak várakozott. Nem volt haragos, csak csendes kíváncsisággal töltötte a napjait. Sokszor kérdezte magától: Miért nem varrnak össze? Talán nem vagyok elég aranyos? Vagy elfelejtettek?
A napok teltek, a gyerekek megették az utolsó csokitojást, a díszek visszakerültek a dobozba, és a nyuszi még mindig csak várakozott. Azonban a készítő nem feledkezett meg róla. Minden este, amikor elcsendesedett a ház, a varrást gyakorolta, azt akarta, hogy minden egyes öltés tökéletes legyen.
Végül eljött a pillanat, amikor a készítő kézbe vette a fonalat, a tűt, és elkezdte összeilleszteni a részeket. A fül a helyére került, a lábacskák megerősödtek, a kéz már tudott integetni. A most már kész nyuszi körbenézett a szobában, és szomorúan így szólt: – Úgy érzem, elkéstem.
A készítő mosolyogva felelt: – Ne aggódj, nem késtél el, te nem húsvéti, hanem öröknyuszi vagy.
A nyuszi pislogott egyet. Ez a szó melegen csengett. Nem kötődött dátumhoz, se ünnephez, se naptárhoz. Az öröknyuszik bármikor érkezhetnek és maradnak, mert ők nem egy napra készülnek, hanem egy életre. A nyuszi már nem számolta a napokat, és nem sajnálta, hogy annyit várakozott, mert megértette: nem lemaradt valamiről, hanem éppen időben érkezett.
A minta Khuc Cay – Amigurumi: Tarka forgatag című könyvben jelent meg.
