János gyönyörű volt. Ezt nem kellett bizonygatni, elég volt ránézni. Dús, fekete bundája úgy csillogott, mintha épp egy természetfilmből lépett volna elő, és természetesen ezt ő is pontosan tudta magáról. Ugyanakkor finnyás is volt, vagy ahogyan ő gondolt magára, igényes. Nem volt elég, hogy tele a tál, ő azt is pontosan tudta, hogy mit szeretne. És az éppen nem marhahús volt. Hiába ült a konyhában a széken méltóságteljesen, hiába mondta határozottan, de kellő eleganciával, hogy „máú-máú”, a gazdája csak megsimogatta a fejét, és a szokásos falatokat rakta elé. János pedig úgy döntött, hogy a maga módján szerzi be a vacsoráját.
Csendben kiosont a házból, átugrott a szomszéd kertjébe, és belopózott a fészerbe. Elcsente az idős szomszéd horgászbotját, aki már régóta nem járt horgászni – pedig valaha még Jánosnak is hozott egy-egy kisebb halat. Magához vett egy kis üveg mézes kukoricát is, amit korábban egyszer gyanakvással megszagolt, de elmagyarázták neki, hogy az halaknak való csemege. A szükséges holmikkal felszerelkezve elszántan elindult a tó felé, de néhány lépés után rájött, hogy nem ismeri a halakhoz vezető utat.
Szerencséjére épp ott heverészett a környék rossz hírű, vörös kandúrja – az a fajta, akiről mindenki tudta, hogy legalább egyszer már járt minden bokor alatt. Ő készséggel útba igazította Jánost. Ahogy közeledett a tóhoz, elragadta a táj szépsége: csend, nádas, zöldellő fák, csillogó víztükör és madárcsicsergés. Annyira belefeledkezett a látványba, hogy nem nézett a lába elé, megcsúszott egy nedves kövön, hatalmasat pördült a levegőben, és elterült. A mindig makulátlan bundája is koszos lett. Az üveg kiesett a kezéből és eltört. A kukorica kiborult, és egy dühös darázs azonnal arra is repült. János próbálta elhessegetni, de sikertelenül – a darázs megcsípte a fülét, amelyen pillanatok alatt hatalmas dudor nőtt.
Mérgesen felkapott egy szem kukoricát, feltűzte a horogra, leült, és várt. Hosszasan. Már kezdte bánni, hogy nem ette meg a marhát, amikor végre megmozdult a damil. Izgatottan húzta ki a vízből a horgot, aminek a végén egy apró, zöld színű halacska ficánkolt. Aztán egy sárga. Majd egy rózsaszín.
A harmadik hal után már épp újra csalizni készült, amikor valami furcsa hangra lett figyelmes. A halak suttogtak hozzá. Azt ígérték, ha visszaengedi őket a vízbe, teljesítik három kívánságát. János egy pillanatig tétovázott, de rájött, hogy nincs vesztenivalója, legfeljebb horgászik tovább, már úgyis belejött. Amellett hogy gyönyörű, János okos és nagyszívű cica is volt. Nem sokat tanakodott a három kívánságon, már sorolta is.
Legyen minden cicának meleg, szerető otthona, legyen mindig tele a pocakja finom falatokkal, és ne fájjon semmijük.
Ahogy kimondta a harmadik kívánságot, hirtelen otthon találta magát. A táljában a kedvenc szószos hala várta és az undok dudor is eltűnt a füléről. Miután jóllakott, felugrott a komódra és a puha párnáján összegömbölyödve elégedetten aludt el egy mosollyal a bajsza alatt.
A minta Khuc Cay – Amigurumi: Tarka forgatag című könyvben jelent meg.
