Toni nem morgott. Nem mintha nem tudott volna, technikailag tökéletes tigris volt. A csíkjai szimmetrikusan futottak a fején, a tappancsai puhák voltak, és a bundája pont annyira fényes, amennyire egy fonalból horgolt tigrisnek lennie kell. De Toni mégsem morgott. Nem volt benne zaj. A világ nem ingerelte fel, nem billentette ki. Inkább visszavonult. A kertbe.
A kert, vagy ahogy ő hívta, a dzsungele, a béke szigete volt. Itt nem kellett erősebbnek lenni, sem hangosabbnak. Csak figyelni kellett. Az eper érkezésére, a csokimenta illatára, a páfrány árnyékának hűvös simítására. Toni gondozta ezeket a növényeket, apró lábnyomokat hagyva a nedves földön, néha megpihent a fűben, kezében egy levéllel, mintha könyv lenne.
Voltak napok, amikor csak ült a páfrány alatt, és nézte, hogyan táncol a fény a leveleken. A kerti munka nemcsak a kertdzsungelben teremtett rendet, hanem benne is. Minden kihúzott gyommal egy kicsit ő is fellélegzett. Minden új hajtással kicsit közelebb került magához.
Pedig próbálkozott régen. Megfeszítette az állkapcsát, homlokráncolósan igyekezett valami morgásfélét kipréselni magából, hátha jobban hasonlít majd azokra, akik mindig zajt csapnak. De nem jött semmi. Legfeljebb egy halk sóhaj, amit gyorsan elvitt egy szellő.
Egy idő után feladta a hasonlítgatást. Elkezdte keresni azt, ami őt tölti, ami őt mozgatja. És amit talált, az nem morgás volt, hanem csend. Nem harc, hanem figyelem. Nem erő, hanem jelenlét. Hosszú út volt ez. Sok gyommal, sok letört ággal, de végül is kert lett belőle. Ott, belül.
Toni most már tudja, nem attól tigris, hogy morog, hanem attól, hogy van bátorsága önmagaként létezni.
A minta Khuc Cay – Amigurumi: Tarka forgatag című könyvben jelent meg.
