Tudom, hogy nagy a baj, mert nem táncol. Nincs étvágya, erőtlen a járása, a pocakja hordó formájú és méretű. Van időpontunk az orvoshoz a szokásos infúzióra. Mielőtt elindulunk, a mellkasomon alszik el, talán ő már tudja, mit fogok hallani.
Vért vesznek tőle újra, és mintát a hasában lévő folyadékból. Sűrű és sárga. FIP, vagyis fertőző hashártyagyulladás. Agresszív, kezelés nélkül gyors lefolyású betegség, de nem gyógyíthatatlan. 80% eséllyel gyógyítható. Csak azért is pozitív maradok, a 190%-hoz hozzácsapom ezt a nyolcvanat is.
Mankának elindítják az infúziót, és behívják a következő kis beteget. Kócos egy idős kutyus, hosszú szőrű, göndör, ezüst színű és valóban kócos a bundája. Kíváncsian tekintget körbe ahogy elhalad előttünk a szomszéd helyiségbe. Az ajtót becsukják, de a kiszűrődő párbeszédből nagyon rosszat sejtek. Nyílik az ajtó, Kócos középkorú gazdája jön ki a kutyája nélkül. Úgy sír, mint egy gyerek, zsebkendővel törölgeti a szemeit, és nehezen jönnek ki a hangok a torkából. Szól az asszisztens hölgynek, hogy kimegy az autójához, rögtön jön vissza.
– Kócos elalszik? – kérdezem az asszisztenstől, és elindulnak a könnyeim, amikor igennel válaszol. Kócos gazdája egy műanyag dobozzal tér vissza, bemegy a szomszéd rendelőbe, és amikor újra kijön, a doboz már nem üres. Hű társa nyugszik benne fehér lepedőbe csomagolva.
Kócosnak gyógyíthatatlan betegsége volt, de Manka gyógyítható, és bár hosszú és költséges a kezelés, mégsem tudom a halálos injekciót választani. Nem azért jött hozzám, hogy meghaljon, akkor elbújt volna egy bokor alatt távol mindenkitől. Felvesszük a kesztyűt a kórral szemben, most kezdődik a neheze.
Viszont van egy jó hír is. Manka megtalálta az örök társát. Én vagyok az.
