A tükör előtt állok. Alaposan megvizsgálom az arcomat. Tetszik a szemem. Sem a színe, sem a formája nem egyedi, a leghétköznapibb szempár, én mégis büszke vagyok rá. Még mindig képes csillogni. Amikor mosolygok, a szemeim is mosolyognak.
Az orrom lehetne kisebb, keskenyebb, piszébb. Nem meggyőződésből sorolom a jelzőket, másoktól hallottam, hogy milyen elvárásokat kell támasztanunk az orrunkkal szemben. Én nem tulajdonítok neki különösebb jelentőséget. Funkcionál, és ez elég is, hisz’ azért van ott. Sok mindent megváltoztatnék a testemen, de az orromat soha nem szidtam. Ha közömbös, az azt jelenti, hogy elégedett vagyok vele? Az orrom és a szám között felfedezek egy piros foltot.
– Ne, ne, ne! Csak az arcomat ne! Kérlek, könyörgöm, Sömör, az arcomat hagyd ki! – Nem szeretem, ha krémes lesz a kezem, így vattakorongért nyúlok, amit a szteroidos kenőcsömbe mártok. Gyógyszertári kutyulmány, a nevemet is ráírták. Garantáltan színezék- és illatanyagmentes, személyre szóló, igazi kézműves ajándék a bőrgyógyászomtól. És ez valóban használ. Belőlem például halból hableányt csinált. Vagyis már csak a testem fele pikkelyes. A gondolat, hogy hableány vagyok, jókedvre derít. Ettől függetlenül ma már nem fogom kitenni a lábam a házból. A fejbőrömet is be kellett kennem a hableányosító krémmel, amitől most úgy néz ki a hajam, mintha hetek óta nem mostam volna meg. Ha nem kenem be, nem gyógyul, ha most azonnal lemosom, még nem hat. Elmélkednék azon, hogy nekem mi lenne a hableány nevem, de erről eszembe jut, hogy mosnom kell. Lemegyek a mosókonyhába, hogy felszámoljam a szennyeskupacot. A halom tetején a cica alszik édesen. Nem ébresztem fel csak azért, mert nekünk tiszta ruhára van szükségünk. Pedig szépen süt a Nap, jó lett volna kint szárítani a ruhákat.
Csengetnek, a cica ijedten ugrik mély álmából, és szalad át a nappaliba. Ott leül a szoba közepén, és azt füleli, milyen irányból számítson a támadásra. Kinézek az ajtón, egy rendőrautót és két egyenruhást látok a ház előtt. Indulok kaput nyitni, miközben kimegy a vér a… a mindenemből. Remeg a kezem, alig találok bele a kulcslyukba.
– Ne ijedjen meg, nincs semmi baj, csak kérdezni szeretnénk valamit – mondja az egyik még épp időben, mielőtt elájulnék. Gépiesen válaszolok nekik, majd elköszönünk egymástól. Az ajtót zárom visszatérve a rémületből, amikor rájövök, hogy fogalmam sincs miért jártak itt, mit kérdeztek, mi történt, mit mondtam nekik. Biztosan nagy segítségükre voltam, ez egy kicsit bánt. Tudok mosni, ugrik be, de a cica visszatért a még ki sem hűlt helyére.
– Aludj csak nyugodtan, nincs semmi baj – suttogom neki, miközben megsimogatom a pocakját.
– Nincs semmi baj! – Sóhajtok egy nagyot, és a két rendőrre gondolok. Nem vagyok halott, nem vagyok rab. Még élek, és egy bőrbetegség nem bűn, hogy börtönbe zárjam miatta magam. Már veszem is a cipőmet, és kimegyek én is a partra.
